Ne segíts neki, hagyd fejlődni!

Ma lélekben pezsgőt bontottam. Kaptam egy kitöltött matek felvételi feladatsort, ami ékes bizonysága volt, hogy egy szívemnek kedves családdal a közel másfél éves munkánk fordulóponjához érkezett. Áttöréshez. Jellemzően amikor elérjük ezt a pontot, innen már mindenki számára sokkal világosabban látható, merre tartunk, ezért sokkal könnyebb a közös munka, az együttműködés. Tud ilyet a közös siker, megerősít és bizakodóvá tesz.

A család, amelyikről szó van, eleve családként keresett meg. Ennek mindig nagyon örülök, mert ők biztosan nem gondolják, hogy tőlem egy kocka matektanár korrepetáló óráit érdemes elvárniuk. Hálás vagyok ezért a régi barátoknak, kollégáknak, tanítványok szüleinek, akik elég pontosan értik, mit csinálok, miért és hogyan. Egy ilyen régi kedves ismerős ajánlott nekik. Izgalmas volt az elmúlt időszak, és úgy hiszem, már ők is kezdenek belerázódni. De mibe is? 🙂

Attól függően, honnan nézzük, láthatjuk nehéznek és/vagy könnyűnek a helyzetüket.

Könnyűnek, hiszen jómódúak, iskolázottak a szülők, a gyerekeket olyan iskolába küldik, amit a legjobbnak gondolnak neki. És nehéznek, mert mint a legtöbb családban, a két szülő picit eltérően látja, mi fontos, hogyan is érdemes a gyereket kezelni. Ezért miközben vitathatatlanul szeretik a gyereket, kétségbevonhatatlanul jó szándék vezérli őket, a gyerek mégiscsak ott van egy kereszttűzben. Amit kívülről könnyebb látni. Belülről ők érzik, de hogyan lehet ezen változtatni, amikor a gyerek jövője, iskolai teljesítménye, fejlődése a tét?

Na ezért szeretem, amikor családként kérik a segítségem. Mert nem kell hozzá szakembernek lenni és több évtizedes gyakorlattal rendelkezni – jó, mondjuk azért ezek mind segítenek nekem 😉 – hogy belássuk, kell a közös nevező, a szülők nézőpontjainak összepasszítása. És ami legalább ugyanennyire kell: a közös sikerélmény. Ami azért külső támogatással és pici iránymutatással, lássuk be, könnyebb.

És kell még valami: idő. Amit ritkán tudok megtippelni, de sose napokban, hetekben mérhető.

Szóval mi rejlik emögött a nekem örömkönnyeket okozó feladatsor mögött?

A gyerek sok segítséget – alternatív suli, magánórák, minden kis kétség szakemberrel való megvizsgálása, megvitatása – kap elkötelezett szüleitől a fejlődéséhez, iskolai boldogulásához, de valahogy nem működik. Nem érti, nem érzi ezeknek a pozitívumát, nem él velük, és eléggé agyára megy a szülők nógatása, miközben kellően ki is használja ezeket.

Először tisztázzuk, mit látok nehézségnek: végül is egyszerű. Ezek a gyerek számára természetes adottságok, hogy oda jár, úgy, ahova, ahogy. Ezek nem az ő erőfeszítései, hanem a szüleié. És nem is nagyon akar ezzel túlzottan foglalkozni. Olyan kipipálós üzemmódban tolja. Érthető, hiszen megteheti… Ugye kívülről milyen könnyű látni, mi történik, ha a szülők még több erőfeszítéssel – újabb segítő, még több nógatás – próbálkoznak? Hát igen. Még kevésbé érzi sajátjának ezt a történetet a kölök.

És hogy mire kellett több mint egy év?

Némi erőpróba a kamaszokkal mindig befigyel. A kedvességem meddig tart ki? Működnek velem is a játszmák, elnézem-e az elfelejtést, a formális, kipipálós teljesítményeket? De nem, folyton belerohannak a kedvességem és lazaságom puhasága mögött rejtőző beton határkerítéseimbe.

És a megküzdés a szülőkkel. Mert nem, nem segít ha te figyelmezteted a kötelezettségeire, nem, nem segít, ha te ülsz le vele tanulni. Nem, nem segít, ha azért magyarázol neki hogy végre megértse. Nem fogja, hiszen ilyenkor te teszel erőfeszítést, nem ő.

És igen, kell sok küzdelmes gyötrelmes próbálkozás. Amikor egyetlen kérdéssel foglalkozunk egész órán, és nem engedek abból, hogy a pontos kérdés megfogalmazása és a válasz keresése az ő dolga. Nem az enyém.

És igen, kell a szembesítés is, amikor türelmetlenül azt követeli, hogy a friss tananyagban segítsek. De én tudom, hogy ő nem ott tart, sokkal régebben abbahagyta a megalapozó témákban a saját, egyedi tudása megépítését. Mert gondolkodni csak arról tudunk, amivel kapcsolatban van a fejünkben valami. Nem, nem definíciók, hanem megygyúrt tudások. Ezt nehéz elfogadnia, de amikor belátja, jönnek a sikerélmények.

Közben folyamatosan úgy érzem, a szokottnál is labilisabb libikókán ülünk. Ha a szülők újra ráugranak, vagy teljesen leszállnak, minden borul. Ha ő elveszti a bizalmát, hitét, szintén. Támogatom, de nem engedem, hogy megússza a munkát. Elfogadott annyira, hogy ezt érti és érzi, de piszok nehezen birkózik ezzel.

A szülei, érthetően, aggódnak, türelmetlenek, és tehetetlennek érzik magukat, hiszen nem nagyon változik a helyzet, és eddig is sok mindent azért tettek, mert úgy érezték, ez a dolguk. Nehéz szintet lépni egy önfejű kamasszal, aki elvárná hogy békén hagyjuk. Minden elismerésem az övék, látom, mekkora feladat volt nekik, de megugrották.

Az ifjút kiborította, hogy idén ősszel az első feladatsora vacak lett. Szerintem nem drámaian, de az önmagával szemben támasztott elvárásaihoz képest igen. Gyúrtunk ezen. Nem, nem a matekpéldákon, nyilván nem. A megélésén, a szándékain, az elvárásain és a tényleges erőfeszítésein. Múlt héten azt mondta, meg akar írni még egyet. Eddig mintha a fogát húzták volna… Rettentően nagyon reménykedtem, hogy ott tartunk, ahol reméltem. Hogy na, most lehet hogy már tényleg belead apait-anyait.

Féltem kijavítani, mert annyira reménykedtem és olyan nagyon nem szeretek csalódni, különösen nem a gyerekeknek csalódást okozni. De nekiugrottam a javításnak. És a második feladatnál már láttam, hogy IGEEEEN!!! EZ AZ!!! SIKER!!!!

Hogy ő miért érezte rossznak? A feladatsor kísérőlevelében miért írta, hogy szerinte nem lett jó?

Mert ez egy másik univerzum. Amikor nem azt kell tudni, hány méter egy kilométer – na erről majd írok ide is egyszer – hanem az a kérdés, hogy amit gondolok, a problémaértelmezésem és a megközelítésem helytálló-e. Nyilván bizonytalanná tesz ez a helyzet. De ő ezt még csak most tanulja. Hogy ritkán kapunk bizonyosságot, de gondolkodni akkor is érdemes, ha benne van ez a kockázatos elem.

És ő már elkezdte. Én meg örömkönnyeket hullatok. És nagyon-nagyon örülök neki, hogy ezt újra egy egész családdal együtt élhetem át. Szóval bármi lesz a felvételi eredménye, én ezt egy újabb sikerként élem meg, és remélem, ők is. Szóval nehéz, de hagyjátok a kamaszokat megoldani a saját életüket, feladataikat!